Ismét egy válaszlevél Ágnes írására:

Ágnes, gondolatok egy nő naplójából

Itt nekem eszembe jutott még valami. Persze hozzáteszem, tudom, hogy különbözőek vagyunk, én szeretem a csokifagyit, lehet más ki nem állja. Én csak egy valamit nem értek. Még ha az a dopamin vegyi anyag felelős is, amit Karesz írt, hogy miért van az, hogy emberek elégedetlenek. Ismerek ilyen típusokat. Van akinél annyira nem is, de van akinél elég durvának látom a helyzetet.
Miért van vajon az, hogy van akinek meg van mindene, kezdem az egészséggel, aztán a munkája is meg van, lakása, szülei, stb, és nem jó neki semmi. Állandóan görcsöl. Hogy ez sem jó, az sem jó…..
Miért van vajon az, hogy emberek nem látják meg a szépet, s a jót, szinte minden egyes napot túlélésnek fognak fel. Én tudom, hogy van sok rossz dolog a világban, de ha éppen nincs semmi bajunk, minek előszedni valamit, kreálni valamit, s rágódni rajta. Ismerek olyan idős hölgyet is, akiből szinte csak a pesszimizmus szól. Mint egy kárrogó varjú. Aki állandóan a másikkal foglalkozik, persze nem a jókat veszi észre, hanem, hogy mit nem csinált jól, vagy hogy milyen is az a másik.
Ismerek olyant is, aki kreált betegségeket vesz észre magán, pl. egy szunyocsípés duzzanata már biztos daganat, ami rosszindulatú, és halál lesz a vége…..(hipohonderek)
Persze ezeknél nem is tudom helyes megfogalmazás-e, már csak az rosszabb, akik másokat bántanak meg szavakkal. Embereknek fogalmuk sincs, mennyire veszélyesek tudnak lenni más ember életében az általuk célzott (rendszerint rosszindulatú) szavak.
Egyszer a jelenlétemben szóltak be egy fiatal lánynak, aki elhaladt mellettünk, hogy jaj hogy nézel ki-mivel a kislány ducibb volt az átlagnál…oké, hogy elég sokan el vannak hízva az emberek, de honnét lehet tudni, hogy annál a lánynál nem e valami betegség játszik közre, esetleg e miatt amúgy is gyengébb lelki állapotban van, s egy ilyen megjegyzés mit okozhatott benne…

Amúgy már akartam írni a felsőbbrendűség érzésű emberekről. Hogy mi alapján, mi jogon bántanak meg másokat? Miből érzik azt, hogy bárkit lenézhetnek, (mert pl. van diplomájuk, s akinek nincs az már pornép, persze hál Isten ismerek diplomást aki azért néz le emberekre, hogy segítsen nekik), de ismerek olyant is, aki az ég világon szinte semmit nem tud felmutatni, illetve amit megszerzett, azt mások átgázolásán mások kihasználásán, gátlástalan viselkedésével érte el. (persze nem az ilyenekből kerül ki a baráti köröm)
Én nem értem meg ezeket az embereket.
Persze lehet, hogy azért, mert én nem így fogom fel a világot. Tudok örülni mindennek, és ha valami baj, vagy probléma ér, megoldandó feladatnak fogom fel. Miért jó egy probléma kapcsán belesüppedni az iszapba, és nyaldosni sebeinket?
Nem azt mondom, hogy engem nem szoktak megbántani. Néha én is nézek nagyokat egy egy felém küldött (számomra) bántó szavak hallatán.
És amit Karesz ír, hogy vigyázzunk, hogy ne szennyeződjünk be, talán én úgy fogalmaznám, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudunk kivédeni, inkább a feldolgozás folyamata az, amin tudunk segíteni, változtatni, vagy gyorsítani, hogy elmúljon hamar.
Biztos vagyok benne, hogy tudunk változtatni szemléleteken. Van egy kis barátnőm akivel nagyon sokat beszélgetek ilyenekről. Hogy az emberek „rossz szokásként” képesek felvenni még az önsajnálatot is.A rossz szokásokat fel kell ismerni,segíteni kell másoknak, hogy ők is felismerjék, (persze ha igénylik a segítségünket)és dolgozzunk rajta, hogy elhagyjuk.
Amit írsz, hogy a negatív hatás mágnesként kerül az agyba, ez bizony így van. Ha csak a negatív dolgok foglalkoztatnak bennünket, miért csodálkozunk, vagy csodálkoznak rajta az emberek, hogy ezek kerülnek egyre nagyobb számban az életünkbe? (vonzás törvénye)
Egy biztos. Az embernek először saját magát kell megismernie valamennyire, tudnia kell, hogy bizonyos helyzeteket hogy reagáljon le, hogy dolgozzon fel szituációkat. Tényleg van, hogy engem is megbántanak, van, hogy egy időre ki is vonom magam a „forgalomból”…na jó ez csak pár óra szokott lenni. Aztán történik valami az éterben, amit nem is tudok megfogalmazni, hogy mi, de legtöbbször huss, elmúlik a rossz…és más szemszögből élem meg a történteket.
Aztán van az a bölcs mondás, hogy ne azt nézd, hogy mit mondtak, hanem, hogy ki mondta. És ez tényleg nagyon fontos. Mert még egy igaz baráttól is érezhetünk úgy szavakat, hogy bántanak…de meg kell vizsgálni, hogy amit őszintén és tiszta szívből mondtak, de mégis bánt, hogy az nem az épülésünket szolgálja?
Aztán azoktól az emberektől, akik nem a barátunk, és bántást kapunk, na ott kell megnézni az illetőt. Mert tudjuk, vannak olyanok is, akik még a jókedvünket is irigyli. Olyant is ismertem, szerencsére nem sokáig, aki attól is ideges lett, hogy én nyugodt voltam…..
Szóval Ági örüljünk, hogy nem vagyunk ilyenek, én speciel örülök, illetve fejlesztem magam e téren, hogy inkább pozitívnak mondható legyek….
Most fáradt vagyok, sokat dolgozom, de azon jár az eszem, hogy lemegyek majd megint jövőhéten anyumékhoz, és a kertbe épp melyik résznek álljak majd neki, hogy szép legyen, nézegetem a neten a növényeket, mit, s hova ültessek majd, (mit s hogyan kell ültetni )ma vettem pár csomag virágmagot is, a hétvégén is náluk voltam illetve ott egy röpke vendégségben ismerősöknél, láttam, simogattam kis kecskét, és kis cicát nyúztam, az csuda édes volt, kismalacokat is mutattak, akik olyan fenemód visítottak az éhségtől, (persze kapnak rendesen kaját, de a visításukat úgy adták elő, mintha nem), aztán még kicsi nyuszikat is mutattak, akik pár hetesek…utána anyuméknál szépen kigyomláltam az epreket, amitől ugyan másnap olyan izomlázam volt, hogy csak na, de az ilyeneknek nagyon tudok örülni.
Na egyelőre ennyi. Kicsit össze vissza kalandoztak a gondolataim, de ez ilyen lett
Sok puszit mindenkinek!

És ráakadtam egy írásra, ami szerintem eléggé jól elmond dolgokat:

A pozitív gondolkodásnak már az ókorban is neves szószólói voltak. Marcus Aurelius így írt a Rossz érzések ellenszere című művében: „Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre a még nem létezőt, s ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett –, ugyan ki akadályozhatná meg, hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni? Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”